Szomorú vagyok, amikor elmegy. Mindig. Órákon keresztül sírhatnékom van, és szánalmas, ahogyan leplezni próbálom: igen, le vagyok lombozva. Lehetetlen módon újra és újra attól félek, hogy valami szörnyűséges dolog fog történni.
Aztán valahogy megvigasztalódom. És várom az sms-életjeleket. Most is.
Bánatomban borozni akartam, erre tessék, úgy beszorította a dugót az üvegbe, hogy richtig nem tudom kivenni, csak ha beletöröm. Hát akkor ma este nem iszom le magam :))
This was just for the sake of truth.
De visszajön.
2 comments:
Nagyon ismerős, amiről írsz. Míg nem voltak gyerekeink, én is hosszasan zokogtam, ha elment. Most már lefoglalom magam :) De most is az ő párnáján, az ő ágy-térfelén alszom el, ha nincs itthon.
most már megvigasztalódtam, mert visszajött.. és a hétvégén szerencsére nekem is sok dolgom akadt. pedig nekem nem is kellett egy egész hetet kibírni :)
Post a Comment