alea iacta

2006 március 9. Ideírom, nehogy véletlenül, bármikor is elfelejtsem. Habár hogyan is felejthetném. Akkor már nem is lennék, vagy nem önmagam volnék. Hála, kirobbanó öröm, félelem, izgatottság, bizonyosság-bizonytalanság, elérzékenyülés, megszeppenés, nyugalom, biztonság, várakozás, elkötelezettség, a jövő édes-bábeli zűrzavara.
Vajon meg kellene nézni a szakkönyvekben, hogy ez a helyes kombináció?

Szeretni kéne a felebarátom. De nem tudom, amíg közelebb hajolva arcához elcsendesedve meg nem hallom, és meg nem értem szíve fájdalmas dobbanását. Akkor tudom végre szeretni, ha megértem, mitől szenved. Tény, hogy attól, hogy ő is, mint minden más ember: áldozat. Egymás áltatásának és legfőképpen önáltatásának áldozata. Amíg áltat, képtelen megszületni-előbújni csigaházából mint igaz és áttetsző szívű ember. Addig csak lehetséges önmaga, a még reális elvetélés veszélye alatt vajúdó embrió. Szeretni kéne irgalmas türelemmel, mert minden vajúdása dacára nem bír létrejönni. Erőlködik, hogy Istentől megálmodott önmaga legyen. Pedig néha ő is sejti: sokféle önáltatás van, és ezek mind parancsnok istenekként ülik meg agyunkat, foglalják le jogtalanul maguknak életünket, boldogítás címén követelőznek (...)

Az egyház belőlem és belőled áll, akiknek szeretnünk kell a felebarátot. Ha belőlünk áll, akkor emberekből. Ha pedig emberekből, akkor önáltatókból. Akkor szeretheti-e az önáltató az önáltatót? Zsidónak zsidó, görögnek görög, önáltatónak önáltató. Bűnösnek bűnné lett Ő is értünk. (...)

Most már értem magam is, téged is: miért alszunk, miért félünk felébredni. De hogy is mondjam el neked? Halld csak: engem is csak Krisztus tudott felébreszteni.

- Horváth Levente-

hogy is van ez

annyiféle blogot olvas az ember. illetve én legalábbis. nem túl sokat, és mégis mindegyik nagyon más. hát, az enyém ilyen kis idétlen, mentes az egetrengető eredetiségtől, habár folyton ott feszeng bennem a vágy, hogy jó dolgokat írjak. igazakat és értelmeseket, és persze, lehetőleg ne folyjanak szét már megírásuk közben a lapos és unalmas érzelmeskedéstől. khm, öhh, avagy mégis rólam árulkodik, bármilyen is. ez csak magyarázat akart lenni, hogy miért vetemedek ilyen ritkán az írásra.

pedig annyi minden történik. nahát, velem is, ez aztán igen. ki hitte volna. például, nem fagytam meg a télen (egyelőre), nem szakadt rám egyetlen épület sem a hó súlya alatt, és még csak repülőszerencsétenség áldozata sem lettem. nem kerültem kórházba, nem gyászolok, és nem kell az utcán kéregetnem egy betevő falatért. igen, a meg nem történés is eseményszámba megy.

hanem: voltunk Torockón egy gyönyörűszép szombati havas, verőfényes napon, vasárnap King-Kongot néztünk a moziban (igen, becsszóra így volt..), két napja Zsibó környékén kerestük fel újra az egyik kedvenc kastélyunkat, kötöttem húsz éves biztosítást, ma este pedig a Szabó-Gáspár házaspár vendégei lehettünk. ja, és persze meleg van itthon, a főzéssel sem ölöm meg magam, locsolgatom a virágaimat, és van időm tanulni. Végre újra élvezni tudtam az olvasásba merülés édes örömét, és van egy régi osztálytársam, aki elindult Istent keresni. Már ha rég meg nem találta, mielőtt tudta volna, hogy egyszer keresni fogja. És van egy barátnőm, aki a tegnap óta tudja, hogy első babáját várja, és van egy másik, aki már egy hete. És van olyan is, aki a tengeren túlra készül, meg egy olyan, aki segít ráébredni, hogy ezek mind az enyémek, és nem szégyen hangot adni ezeknek az érzéseimnek. (neki külön köszönöm, ha ezt olvassa:) )

mondjuk, sírtam is már egyszer-kétszer, eltörtem vagy két poharat, és nem tudom, hogy itthon én a macska vagy az egér vagyok a játékban. néha az az érzésem, hogy a szeretetet csak frázisokból, hallásból ismerem, máskor azt gondolom, ennél az életben már nincs több, mint valakit szeretni és szeretve lenni. de hát minden érmének két oldala van, nem?


ja, igen, ez csak válogatás volt, a teljesség igénye nélkül.
bocs, hogy megint elszúrtam, és szétkentem ezt a bejegyzést is. ecce Júlia :))

újév

szóval itt az új év. csak jött, váratlanul, mint szokott. kérdezték tőlem, hogyan zártam a régit, milyen az új. nem tudom. számtanilag vagy csillagászatilag talán ez a határ, a viszonyítási pont, és én is gyakran rájuk szorítkozom, de számomra nem ezek a határkövek, távolról sem. egy év végén nem tudom összeszedni magam, hogy mindent felmérjek, kiértékeljek, lezárjak, netán újrakezdjek.

sokkal inkább folytatok valamit. és ez boldoggá tesz. hogy van mit folytatni, hogy nem kell lezárni, elfelejteni, útra tenni az emlékeket, újat kezdeni. nem is tudnék. boldoggá tesz kapcsolataim nagyrésze, a rázósak pedig ugyanúgy az enyémek, és egyszer talán azok is rendbe fognak jönni, mint ahogyan az utóbbi két-három évben annyi minden alakult, formálódott lassanként.

az ünnepek alatt mégis nagyon vártam valamit. talán, mert mindig ez van. hogy ne a szokásos sablonok hangozzanak el istentiszteleteinken, hogy valaki segítsen ünnepelni, hogy érezzem, értem született meg. aztán paradox módon újra nem nálunk könyörült rajtam. de számít ez?

Ha mégis szeretnék valamit az új évben, ez lenne az. ez lennék. éber és megszólítható.

boldog új évet mindenkinek