alea iacta

2006 március 9. Ideírom, nehogy véletlenül, bármikor is elfelejtsem. Habár hogyan is felejthetném. Akkor már nem is lennék, vagy nem önmagam volnék. Hála, kirobbanó öröm, félelem, izgatottság, bizonyosság-bizonytalanság, elérzékenyülés, megszeppenés, nyugalom, biztonság, várakozás, elkötelezettség, a jövő édes-bábeli zűrzavara.
Vajon meg kellene nézni a szakkönyvekben, hogy ez a helyes kombináció?

Szeretni kéne a felebarátom. De nem tudom, amíg közelebb hajolva arcához elcsendesedve meg nem hallom, és meg nem értem szíve fájdalmas dobbanását. Akkor tudom végre szeretni, ha megértem, mitől szenved. Tény, hogy attól, hogy ő is, mint minden más ember: áldozat. Egymás áltatásának és legfőképpen önáltatásának áldozata. Amíg áltat, képtelen megszületni-előbújni csigaházából mint igaz és áttetsző szívű ember. Addig csak lehetséges önmaga, a még reális elvetélés veszélye alatt vajúdó embrió. Szeretni kéne irgalmas türelemmel, mert minden vajúdása dacára nem bír létrejönni. Erőlködik, hogy Istentől megálmodott önmaga legyen. Pedig néha ő is sejti: sokféle önáltatás van, és ezek mind parancsnok istenekként ülik meg agyunkat, foglalják le jogtalanul maguknak életünket, boldogítás címén követelőznek (...)

Az egyház belőlem és belőled áll, akiknek szeretnünk kell a felebarátot. Ha belőlünk áll, akkor emberekből. Ha pedig emberekből, akkor önáltatókból. Akkor szeretheti-e az önáltató az önáltatót? Zsidónak zsidó, görögnek görög, önáltatónak önáltató. Bűnösnek bűnné lett Ő is értünk. (...)

Most már értem magam is, téged is: miért alszunk, miért félünk felébredni. De hogy is mondjam el neked? Halld csak: engem is csak Krisztus tudott felébreszteni.

- Horváth Levente-